Az élet egy nagy szívás, a létem egy hazugság.Mikor azt hiszem, valamit elértem, rá kell jönnöm még a közelébe sem értem. Kiket szeretek számíthatnak rám mindig, életem az életük alá rendelem. De lehet ez mégsem elég. Visz, sodor az élet, újból és újból veszélyes árkokon, veszélyeken át. De mindig felállok, hisz tudom: mennem kell tovább, hisz nem tudom mikor jön el az én napom, az mikor akár csak egy napig is, de igazán boldog lehetnék, s minden gondomtól távol lehetnék, s minden kínt elfeledhetnék.  Erősnek mutatom magam, hisz így helyes, s másoknak így segíthetek. De van mikor elfutnék a világ elől, elmenekülnék messzire. Kiordítanám magamból, mi szívemben ég, mi rég emészt belül. Másokért erős vagyok, de mi van velem??? Változok  én is, és néha jó lenne csak magamra figyelnem, csak magamért tennem valamit. Mikor másnak nincs baja, felélegezni kicsit, s elárulni: én sem vagyok védtelen, engem is bántanak, nekem is fájdalmat okoznak, s engem is cserben hagynak.  De mi van velem van, nem bánt annyira sohasem, mint azt látnom:  más is összetört belül, s nem tudhatja ezt senki, hisz elárulni "ciki". Így nem engedi, hogy segítsenek nekik. S ha ez mégis megváltozik, az nekem az igazi boldogság....Ez az én nagy ellentétem, a segítség, és a segítség kérés...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.