A vele töltött boldog percek, órák,
többet értek, mint az átsírt éjszakák.
Többet, mint mikor a fájdalom szétrág,
s jobb volt egy cseppnyi boldogság.
Boldog voltam, mint egykor,
oly boldog, mint ami már 10 éve elmult.
Azt hittem a boldogság örökké tarthat,
de mint semmi más ez sem maradhat.
Félek mikor lesz vége,
mikor már csak a fájdalom lesz a létem.
Mikor lesz az mikor a boldogság elhagy,
s a fájdalom az arcomra ráfagy....  

Változik minden, 
miért ne változzak hát én is?!
Az életem úgysem marad már a régi,
hisz nem marad velem az, ki ezt kéri.
Eljő a nap mikor kitörök,
s életem ahogy akarom úgy töltöm.

 van egy csapat,

ki velem marad,

kiknek zenéje szívemben ragadt.

az évek telnek,

a zenék gyűlnek,

s ők mindent kifejeznek. 

 Már csak napról napra létezem,

s az életet már nem is élvezem.

Csak lélegzem,

s nem vétkezem.

A fájdalmat magamba zárom,

s így senkit meg nem bántok.

Csak lézengek,

s nem lépegetek.

A  gondolatok már mind bántanak,

hiába mondják nem ártanak.

Titkosak,

s nem biztosak.

 Miért van az,

hogy a szívem neked adtam?

Miért van az,

hogy lelkem miattad halhatatlan?

Van mit soha meg nem érthetek,

hogy téged így szerethetlek.

S mikor már úgy érzem nem szerethetlek jobban,

szívem lángra lobban jobban.

 Van, hogy döntéseinkkel jót akarunk,

de van, hogy ezekbe mégis belehalunk.

Mikor egy csepp boldogságról lemondunk,

akkor szívünk egy darabját eldugjuk.

Mikor őt nem láthatjuk,

szívünk zenéjét máshogy daloljuk...