Elment hát ő is,

itt hagyott végleg,
egy esős reggelen,
megsebzett szívvel.

Még várok rá,
bár tudom hiába.
Várom örökké, 
szívembe zárva.

Emléke éget,
szívembe vésett.
A mélyből emlékek
törnek a felszínre.

Mindörökké élni fog,
szívemben örzöm.
Szívem sírni fog, 
míg csak őrlődöm.

Szívem fájdalmát
sosem felejthetem.
Hisz sebem
újra feltéptem.

Elbúcsúzott,
bár nem sejthettem.
Elköszönt végleg,
s nem értettem.

Nem érthettem akkor még,
mi az mi szívemben ég.
Egy igaz szeretet,
mit örökre elveszet.

Egy érzés kavarog bennem,
hisz örökre elvesztettem.
De emléke visszatér, 
ha a szükség így kisért.

Éjjelente felriadva,
csak őt látom újra.
S megriadva várom,
hogy eljő újra.

Azóta is várom talán,
szívem titkos ajtaján,
kiírva a nevével,
kit nem ér el.

Szeretetem sohasem múlik,
bár a fájdalom csak erősödik,
s szívemnek sebe,
csak elmérgesedik.

Telnek az évek,
s néha visszanézek,
fájdalommal érzek,
aziránt mit nézek.

Eltelt már pár év,
döntésekkel száz érv.
De döntésemben benne él,
hisz csak vele élek én...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.